5. nap nem napsütésre ébredtem, de ez csak azért lehetett, mert egy szem ablak nem volt a szálláson 😬 jó, egy pici volt a fürdőben, meg valami az ajtó fölött is, de az előtt is fedett folyosó volt, szóval… de legalább közel volt a főút, így minden autót hallottam és a szél is veszettül fújt este és persze jó hangosan rángatta kint a folyosó ponyváját. Mindegy, hát ilyen az “olcsó” szállás 🙂 (nyilván a bookingon mindenki dicsérte a kilátást, meg mindent, csak az nem volt odaírva, hogy ők nem ezt a szobát használták 🙂
Gyors összeszedelődzködés után már úton is voltam, hogy megkezdjem utam a kanyargós, pazar kilátást ígérő, tenger mentén haladó híres 8-as úton. És hát mi tagadás, valóban az áradozásoknak megfelelő élmény fogadott! Ráadásul most még nincs szezon, így még szinte teljesen üresek az utak, lehet bámulászni, élvezni a kacskaringózást. Mindehhez társul egy olyan minőségű út, hogy arról otthon álmodni se mernénk.
Ami kicsit meglepett, hogy a part meni szigetek milyen kopárak. Csak kő és más semmi. Bár nagyon látványosak, de egyben kicsit lehangolóak is. Én oda azért más világot képzeltem.
Lehet velem kacskaringózni:
Másfél óra kanyargás után (ó, azért még tudtam volna folytatni!) elfordultam a hegyek felé, mert ott is izgalmas látnivalókkal csalogattak a Velebit vonulatai.
Először a Zrmanja-folyó kanyonja tárult elém, amikor beléptem az apacsok híres falvába, de legalábbis annak hűlt helyére (vagy ha úgy nézzük, most igen is forró volt).
Winnetou, az apacsok törzsfőnöke talán a világ legismertebb “európai származású” indiánja. Bár a XIX. századi Németországban született “atyja” Karl May csupán a XX. század elején járt Amerikában, mégsem érte el annak vadabb, nyugati felét. Ennek ellenére talán a legnépszerűbb leírásokat publikálta a vadnyugatról. Írásai annyira jól sikerültek, hogy Harald Reinl 1962-ben megfilmesítette az Ezüst-tó kincse történetet, majd 1963 és 1968 között elkészített három filmet Winnetouról. A forgatások színhelyéül az akkori Jugoszlávia egyik legszebb vidékét választotta – Dalmáciát.
A Zrmanja-folyó kanyonjának peremén alakították ki az apacsok falvát, azaz pueblóját. Ezen a magas parton kötözték társaival együtt kínzócölöphöz Old Shatterhand-et, aki tulajdonképpen az írót személyesíti meg a történetben.A folyó egyébként a Velebit-hegységből ered, és alig 70 kilométernyi útján keresztül az egyik legfantasztikusabb vadvízi kaland lehetőségét kínálja.
Forrás: https://geocaching.hu/caches.geo?id=5735
A Zrmanja-folyó kanyonjának peremén alakították ki az apacsok falvát, azaz pueblóját. Ezen a magas parton kötözték társaival együtt kínzócölöphöz Old Shatterhand-et, aki tulajdonképpen az írót személyesíti meg a történetben.
Forrás: https://geocaching.hu/caches.geo?id=5735
Összehasonlításképp:
Majd egy teljesen váratlan és nem tervezett fordulattal Obrovac régi vára felé vettem az irányt. Tanultam a múltkori esetből és nap elején rálestem a geocaching térképre, van-e azóta új láda és….. volt! Ugyanaz a rejtő, ugyanúgy 10-én publikálta, hát gondoltam, ha már ott járok, nem hagyom ki, a képek alapján szépnek tűnik és nem mellesleg ugyanannak a folyónak a völgyét leshettem meg, csak most már egészen közelről, a folyó szintjéről. Na nem kajakozni jöttem, bár az is nagyon csábító lenne rajta. Viszont azt tudtam, hogy a vár motorral nem elérhető, mintegy 4km gyalog távra van, arra viszont én lusta vagyok és időben is elég sokat elvenne, így gondoltam egyet és beépítettem a futóedzésembe:) A település szélétől nem messze, de a hivatalos parkolónál 100m-el beljebb, a folyóparton leraktam a motort, gyorsan átöltöztem kényelmes futó ruhába és már kocogtam is a kezdetben kellemes, zúzott köves, frissen felújított part menti sétányon, majd később erősen kövesre váltó, néhol az egészen meredek sziklapart párkányán futó gyalogösvényen. Az egyik kanyarulatban, ahol a folyó hordaléka feltölthette a partmenti nádasos öblöt, tehenek ittak a folyóban álldogálva. Jól meglepődtem, amikor megpillantottam. Ez lenne a vizitehén?:)
A vízesésig (Jankovića buk, kb 3km) minden ideális is volt, nagyon kényelmes, alig emelkedő futóterepnek számít a bámulatosan kék folyó völgyében és a fölé magasodó sziklafalakkal szegélyezett úton. A vízesés nem magas, inkább vízlépcső. Valaha még malom működött itt, most csak mondhatni kőhalom. Az én ösvényem meredeken felfelé kanyargott a várrom felé, itt már futni esélytelen volt számomra, sétálva is alig kaptam levegőt 🙂 Fent ismét alkalmas lett volna a szintet nézve, de olyan köves volt, hogy hamar beláttam, inkább séta, mint bokatörés.
Maga a vár nem túl látványos, szinte már teljesen magába roskadt, inkább csak egy nagy adag kőhalom, viszont a látvány innen is pazar: belátni a teljes kanyarulatot, a vízlépcsőt és persze a környező hegyeket.
Ugyanezen úton indultam vissza, de a vízeséshez leérve nem tudtam megállni, hogy ne frissüljek fel egy csobbanással a kristálytiszta vízben a vízlépcső látványával a háttérben. Csobb, csobb és csobb 🙂 3x is, majd gyors szárítkozás a napon és ismét futottam, immár a parkolóhoz vissza. Ott persze volt ismét csobb, mert hát csak le kell mosni magamról az izzadságot 🙂
Érdekes tény, hogy a folyó vízesés feletti része kristálytiszta, iható karsztvíz, míg a vízesés alatt a tenger hatásai érvényesülnek rá: hat rá az árapály jelenség, és itt keveredik a tiszta karsztvíz a tengervízzel, mely még érdekesebb színeket eredményez a folyó ezen szakaszán, valamint ez a brakk víz (azaz olyan víz, melynek sótartalma kisebb, mint a tengervízé, de nagyobb, mint az édesvízé) egy különleges élővilágot eredményez, mely inkább a tengeri élővilágot mutatja, mintsem az édes folyóvízit.
Forrás: https://geocaching.hu/caches.geo?id=6256
Útközben azon morfondíroztam, hogy lépten-nyomon írják, hogy a homoki viperával vigyázzunk ám, bárhol előfordulhat, és még a helyiek is tartanak tőle, mert igencsak erős méreganyaggal rendelkezik. Motoros csizmába, kevlár erősítésű farmerban egy kicsit bátrabban kószálok a követ között, remélve, hogy ezekhez nincs ingere és ha mégis, akkor vannak olyan erősek ezek az anyagok, hogy felfogják. Na de futócipőben, rövidgatyában azért egy kicsit más :S Odafelé volt is, hogy bokor kicsit hangosabb, mintha egy gyík futna, de nem is lépdelt, szökdelt mint egy madár, szóval leginkább csúszásnak hangzott. Nem láttam, de gyorsabban szaladtam utána 🙂 Visszafelé viszont konkrétan az út közepén sütkérezett egy nekem csak siklónak tűnő valami. Nem mutatkoztunk be egymásnak, kölcsönös ijedelemmel én az egyik irányba, ő a másikba “szökkent” 🙂
A következő nagyszabású kaland ismét Winnetou-hoz köthető, itt is fogattak, csak ide jóval macerásabb volt eljutni. Mintegy 6km murvás szerpentin kanyargott igen meredeken felfelé. Nem mondom, hogy nem paráztam kicsit, de mi tagadás, igen látványos út volt ez is. Azt csak utólag realizáltam, hogy tök egyedül voltam a hegyen. Eddig azért bárhova mentem, egy-egy helyi vagy vándor, campervan-el, vagy motorral, autóval esetleg futva, de volt valaki, akivel találkoztam. Itt a fenti parkolóban se volt senki, és térerő is alig-alig. Ez önmagában még nem lenne gond, túrázva semmi para, de amikor bármelyik kanyarban eldobhatnám a motort a murvában, na, ilyekor nem jó érzés egyedül lenni :S De szerencsére nem volt ilyen gond, hősiesen vettem minden akadályt , fel- és lejutottam egyben, gond nélkül és ismét sokat tanultam a motorozás fortélyairól saját tapasztalati úton 🙂
Winnetou, az apacsok törzsfőnöke talán a világ legismertebb “európai származású” indiánja. Mivel kitalált személy, így “arca” leginkább a filmekben látott színész arcát tükrözi. (Persze ez a kép az idősebb szemek csillogásában látszódhat igazán.) Bár a XIX. századi Németországban született “atyja” Karl May csupán a XX. század elején járt Amerikában, mégsem látta annak vadabb, nyugati felét. Ennek ellenére talán a legnépszerűbb leírásokat publikálta a vadnyugatról. Írásai annyira jól sikerültek, hogy Harald Reinl 1962-ben megfilmesítette az Ezüst-tó kincse történetet, majd 1963 és 1968 között elkészített három filmet Winnetouról.
Forrás: https://geocaching.hu/caches.geo?id=5732
A forgatások színhelyéül az akkori Jugoszlávia egyik legszebb vidékét választotta – Dalmáciát. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy az 1963-ban készült Winnetou film első kockáin látható, eltéveszthetetlen sziklacsoport közelében mára népszerű zarándokhely alakult ki, melyet nagyon sokan keresnek fel a világ minden tájáról.
Összehasonlításképp:
Tessék kattintani, körbenézni: https://photos.google.com/share/AF1QipM5roWlYI2wQpmQEf2tNFKowJCblEMAtMKX2WzmyiCPMka9Rw_xRHcVtapOg5Zz_A/photo/AF1QipOYZH2Co-T_hMIrtHKGhtNeTajCrHlsUiU8rWJ-?key=TGRDSnREODlOYUk0RGxtMllJc1JyVnQ3eW9sdWhn
A hegyek után ismét a tengeré lett a főszerep, Vir szigete felé vettem az irány, hogy egyrészt készítsek egy fényképet a táblával, másrészt, hogy átkeljek a meredeken felívelő hídján és végül de nem utolsósorban azért, mert igen látványos körpanorámát ígért a sziget északi felén magasodó dombocska.
Ez a híd nagyon emlékeztet egy másik híres hídra, csak az nyilván sokkal nagyobb, ill. megfelelően jó szögből és teleobjektívvel kell készíteni a fotót… ha meglelem, ide linkelem 🙂
Panorámából nem volt hiány, napsütésből viszont itt már erősen! A délutánra ígért eső eddig bírta húzni az időt és a távolban viharként gyűltek a felhők Vir szigete körül.
A csúcsot még éppen elcsíptem, de aztán az eleredő eső lezavart a dombról egyenesen egy csak nekem odahelyezett, fedett, üvegezett, 3 oldalról zárt, pados – szerintem – buszmegálló szerűségbe, amit én nemes egyszerűséggel motor garázsnak neveztem ki és jól be is parkoltam oda, hogy kivárjam az eső végét 🙂
Csúnya szójátékkal nekem ez a VIhaR szigete lett. Körben látszottak a záporok, itt-ott villámlott, a parton a hegyek is csúnya felhőbe burkolóztak, a radarkép szerint meg…de hagyjuk is, szerencsére én csak a széléből kaptam és viszonylag gyorsan tovább is állt. Na, azért több részletben ugyan, de több mint 1.5 órát várnom kellett, hogy végül a szállás felé roboghassak (ami innen még bő órára volt). Közben bevásároltam a közeli boltban (végül is az is húzza az időt és még hasznos is), majd szép lassan rám sötétedett és viharos széllökésekben gyök kettővel, nagyon óvatosan gurultam. Asszem lassan menni az igazi kihívás! Amikor ott van előtted a nyílegyenes, jól belátható, kiváló minőségű út, az autók tolnak le, mert hát ők tudnának menni, viszont motorral minden széllökés igencsak meginogtatja a motort, akkor nem bátorkodok a megengedett sebességgel menni. Cserébe kellemesen elringatott, billegtetett. Most egy kicsit máshogy hullámzott az út:)
A szállásra jó későn értem, de közben lebeszéltem a szállásadóval, hogy self-checkin lesz, mindent megtalálok, nyitva lesz, szolgáljam ki magam. Egyébként pazar tengerparti kiláttással kecsegtetett, utáltam is nagyon, hogy csak sötétben értem oda. Másnap realizáltam, hogy az én erkélyem nem is a tengerre néz, szóval tök mindegy 😀
5. nap számokban: kb 300km és 7 óra úton.
Válogatatlan képek: https://photos.app.goo.gl/XCVSCrfxQZTsQSYH7
Leave a Reply